EREDET: fénytől a fényig az ősiség törvényei szerint

Isten-Nő

Szétfolyik a létezés,

Lassan lemállanak a falak;

Halk csobbanással merülnek el

Az Idő folyójában.

Kezemben porrá hullanak az emlékek,

Szél viszi őket messze.

A Nap már a szürke-arany horizonton ragyog,

Lehunyom szemem: vagyok.

Ez jó. Megforgat a csend.

Belesimulok mosolyok fűtengerébe.

Kezem ismert ütemet dobol:

A Te szívedét.

Nem fontos, hogy ki vagy Te;

Az a fontos, hogy a pitypang magjai szállnak,

És követheted őket a szemeddel

Messzebb, mint ameddig ellátsz.

És a felhők feloldják az eget,

Habjuk magába szív.

A fecskék dallamokba rendeződnek

A távíró drótján; éneklem dalukat.

Messze tőlem harcok dúlnak,

Falak épülnek, tudom,

De nem fáj már, mert hiszem,

Hogy nem nekem épülnek, nem rám lőnek.

Átlebegek a fájdalmakon és vágyakon,

Csillagok vesznek körbe.

Szemeken át ragyognak,

És már nem számít, hol rejteznek.

Éggé, csillagos éggé válik a világ.

Összefolynak az apró tüzek.

Arcodat rajzolják az éjbe,

És én Veled takarom be magamat.

Ma este Te mesélsz engem álomba.