Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Meseelemzés IV.: A farkas és a hét kecskegida

2011.03.01

Meseelemzés

Kép

A farkas és a hét kecskegida

Ez a történet valamely nőelvű ősműveltségből ered, véleményem szerint legrégibb eredete talán tízezer éves lehet. Értelmezéséhez tudnunk kell, hogy jelenlegi (európai) naptárrendszerünk luniszoláris, vagyis a holdhónapokat igazították a napév hosszához. Régebben azonban külön volt lunáris, azaz a Hold járásán alapuló, illetve szoláris, a Nap útját figyelembe vevő naptárrendszer. A vegyülés fő oka, hogy a judeo-kereszténységben erőteljesen keveredett a kelta-római-görög és a zsidó hagyomány. Bár én úgy vélem, hogy volt olyan műveltség, (és ez alatt az aranykori maga-szkíta tanokat értem), ahol teljes összhangban, torzulások nélkül lehetett rögzíteni a Nap és a Hold útját.

Újabb feltételezésem, hogy ez a három időszámítási irányzat a három őstörzstől (bibliában említett nevükön): a sémitáktól, kámitáktól és hámitáktól ered.

Ez a változat a Grimm-testvérek gyűjtése, és látható benne sok újkori, műveltségi elem, valamint jelképek keveredése, felcserélődése a mélyebb értelem elvesztése okán.

Volt egy öreg anyakecske s annak hét gidácskája. Úgy szerette őket, ahogy csak anya szeretheti a gyerekeit. A hetesség a Holdhoz kapcsolódik, annak 4 fázisát köti össze. Az öreg anyakecske, maga Holdanyó, a telihold. Gyermekei az időszakaszokat jelölik, mint ahogy nálunk, embereknél is nemzedékekben számolunk.

Egyszer eleségért készült az erdőbe. A kecskék nem az erdőben élnek. Ez biztosan torzulás. A ’Magyar Népmesék’ sorozatában például, mezőre megy fűért.Összehívta a gidákat, és így szólt hozzájuk:

– Kedves gyermekeim, kimegyek az erdőre. Vigyázzatok, óvakodjatok a farkastól: ha beengeditek, szőröstül-bőröstül fölfal. Furfangos állat a farkas, még azt is megteszi, hogy idegen bőrbe bújik, de ha jól figyeltek, reszelős hangjáról, fekete mancsáról nyomban ráismertek. A már említett másik változatban nem mondja el előre, hogy milyen cseleket fog kieszelni a farkas. Ebben az esetben a mi változatunkat tartom az eredetinek, hiszen ez egy utalás lehet a Holdra, tehát egy ismétlődő természeti jelenséggel van dolgunk.

– Vigyázunk, édesanyácskánk, hogyisne vigyáznánk! – mondták a gidák. – Elmehetsz nyugodtan.

Erre a kecskemama búcsút vett tőlük, és elindult az erdőbe.

Alig telik el egy negyedóra, kopogtatnak az ajtón, s valaki beszól:

– Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Mindegyikteknek hoztam valami finomságot! A Holdhoz tartozik a kettősség, az illúzió és az önámítás. Hat a vágyakra és az érzelemtestre. Az öreg kecske a Telihold, a farkas pedig az Újhold. Régebben, amikor még mindenki tudta, hogy az ember tanulni van a Földön, örültek, ha szembetalálkoztak a tükröződésekkel, mert így felgyorsult a tanulófolyamat. Akkoriban a holdtölte erősebben hatott, és hatékonyabban választódott ketté a fény és a fényes. Árnyékkal nem foglalkoztak, mert az attól erős, hogy táplálják.

A Hold csak akkor fordítja ismeretlen arcát a Föld felé, amikor megújul. Tehát a Nap felé fordul, önmagát tükörben szemléli, és ilyenkor nem tanítója az embereknek. Ilyenkor befelé kell fordulnunk, ez a mi önvizsgálatunk ideje is. A szívünkre tekintünk, mely a belső napunk. A sötét foltokat tanulmányozzuk hold (érzelem) testünkön.

Bár a polaritás másik vége a sötét Hold, mégsem hat olyan erősen, mint sugárzó alakja, hiszen a befelé zajló folyamatoknak kevésbé látványos a hatása a külső térben.

Hanem a gidák tüstént felismerték a farkast reszelős hangjáról.

– Nem nyitjuk ki! – kiabálták. – A mi édesanyánknak kedves, lágy a hangja, a tiéd meg csúnya, reszelős. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!

A Holdhoz kapcsolódik az érett nőiség, az anyaság minősége.

A farkas mordult egyet, bosszantotta, hogy így túljártak az eszén. Kapta magát, elszaladt a boltba, vásárolt egy jókora darab krétát. A másik változatban répát eszik, hogy lágyuljon a hangja. Nyilván ez a régebbi motívum.

– Minek neked az a kréta, ordas koma? – tréfálkozott a boltos. – Talán beiratkoztál az iskolába?

De a farkasnak nem volt kedve a tréfához. Végigmérte a boltost úgy, hogy annak majd elhűlt a vére; azt sem tudta, hogyan szabaduljon a kedves vevőtől. A farkas pedig megette a krétát, s attól egyszerre vékony lett a hangja, szinte maga sem ismert rá. "No – gondolta –, ez így jó lesz" – azzal visszament kecskéékhez, megint bekopogtatott, s megint beszólt nagy mézesmázosan:

– Nyissátok ki, kedveseim, én vagyok itt, édesanyátok. Hoztam mindegyikteknek valami jó falatot!

De már annyira kívánta a gidahúst, hogy nem tudta megállni, be ne lessen az ablakon, és szemügyre ne vegye a kívánatos pecsenyét. Éppen csak egy pillanatig tartott az egész, aztán máris lekapta a fejét, nehogy észrevegyék, a mancsát azonban meggondolatlanul otthagyta az ablakpárkányon. A gidák meglátták, és visszakiabáltak neki:

– Nem nyitjuk ki, dehogy nyitjuk! A mi édesanyánknak szép fehér lába van, a tiéd meg csúnya fekete. Nem is édesanyánk vagy te, hanem a farkas!

A vén ragadozó dühösen körülszaglászta a házat, nincs-e rajta valahol rés, amin befurakodhatna; de még egy fia repedést sem talált. Erre nagy mérgesen elszaladt a pékhez.

– Megütöttem a lábamat, kenj rá gyorsan egy kis tésztát!

A péktől meg loholt a molnárhoz.

– Szórd be hamar liszttel a mancsomat!

A molnár nem tudta mire vélni a furcsa kívánságot. "No, ez a hamis jószág megint rosszban töri a fejét" – gondolta. Hímezett-hámozott, de a farkas rámordult:

– Egy-kettő, vagy nyomban fölfallak!

A molnár megijedt, nem teketóriázott tovább, beszórta liszttel a farkas lábát, úgyhogy az tiszta fehér lett.

Akkor a rosszcsont harmadszor is bekopogtatott a kecskéék ajtaján.

– Nyissátok ki, kedveskéim, én vagyok itt, édesanyátok. Találjátok ki, mit hoztam nektek az erdőből!

– Előbb mutasd meg a lábadat! – szóltak odabent az óvatos kis gidák.

A farkas nagy bátran föltette csirizes-lisztes mancsát az ablakpárkányra. Fehér volt, a kecske lába sem lehet fehérebb. Erre a gidák nyugodtan ajtót nyitottak. Háromféle megtévesztés van a mesében. 1: Tartalmi hazugság, mely a szívre hat. Ez nem sikeres annál, akinek tiszta a szíve (tükörszerű bölcsesség). 2: Hangzati hazugság, mely a fülre (a hun-kínai rendszer szerint a vesékre, tehát a vágyakra, érzelmekre, ösztönökre) hat. Ez a megkülönböztető bölcsesség megléte esetén szintén sikertelen. 3: Látszat hazugsága. A szem (tehát a máj állapotáról) mesél (azaz, hogy saját önbecsülésünkkel, örömünkkel hányadán állunk. Ez a mindent átható bölcsesség, a Dharmadhátu). Ennek dőlnek be a gidák.

Bezzeg megrémültek, amikor meglátták a dühös ordast! Ahányan voltak, annyifelé menekültek. Az első az asztal alá ugrott, a második az ágyba bújt, a harmadik a kályhába, a negyedik a konyhába, az ötödik a szekrénybe, a hatodik a mosdótál alá, a hetedik meg a faliórába. De a farkas megtalálta őket; éhes is volt, mérges is volt, egymás után mind bekapta. Csak a legkisebbiket nem lelte meg azt, amelyik a faliórában rejtőzött. Az időben elrejtőzés az egyetlen biztonságos állapot. Aki időtlenségben van, a másodszor születik, a végtelen létezésre, és megtapasztalja az örökkön megújuló forma mögött az egységet és halhatatlanságot.

Mikor jóllakott, odébbállt. Lefeküdt kint a réten egy fa alá, és elaludt.

Ez a fa alja a föld felett, tehát a nemi erőközpont. Kielégítette a vágyait ezen a szinten, és ez elegendő volt neki.

Nemsokára megjött az erdőből a kecskemama. Majd meghasadt a szíve attól, amit látott! Az ajtó tárva-nyitva, asztal, szék, lóca egymás hegyén-hátán, a mosdótál összetörve, vánkos, takaró lehúzva az ágyról. Kereste a gyerekeit, de hiába. Sorra kiabálta a nevüket, de nem felelt senki. Végül, amikor az utolsót hívta, megszólalt egy cingár hangocska:

– Itt vagyok, édesanyám!

– Hol? – kiáltotta kétségbeesetten szegény kecskemama, és föl-alá szaladgált a romok közt. – Hol vagy, édes lelkem?

– Itt, az órában! – cincogta a gida.

A kecskemama fölágaskodott, és kiszedte az órából a csemetéjét; a többit siratta, ennek az egynek meg úgy örült, hogy csak úgy potyogtak a könnyei.

– Hát még akkor hogy’ potyogtak, amikor a legkisebbik gidától megtudta, mi történt! Azt sem tudta, hová legyen bánatában; már-már azon volt, hogy nekiszalad keservében a világnak. Kifordult a házból, neki a rétnek, a kis gida meg sírva-ríva a nyomában.

Hát ahogy a rétre ért, szinte gyökeret vert a lába. Ott feküdt a farkas a fa alatt, és horkolt, hogy csak úgy remegtek belé az ágak! Az öreg kecske nézte, nézte, mint aki kővé dermedt. Addig nézte, míg észre nem vette, hogy valami fickándozik a farkas kövér hasában. "Uram teremtőm, csak nem az én szegény gyerekeim mozognak ott?" – gondolta. Hazaszalasztotta a gidát ollóért, tűért, cérnáért, aztán nekilátott, kezdte fölvágni az ordas bendőjét. Alig nyisszantott egyet, máris kidugta a fejét egy gida.

– Csakhogy látlak, édesanyám! – kiáltotta, s örömében már-már a nyakába ugrott kecskemamának. De az most nem ért rá az ilyesmire; szaporán csattogtatta az ollót metélte a farkas irháját, míg csak mind a hat fia ki nem ugrott a bendőből, s ott nem táncolt körülötte. Mert hát a mohó fenevad egészben nyelte le valamennyit!

No, ez itt kissé homályos és összevissza rész. Itt a féltékenységből, a mindent beteljesítő bölcsességgé alakul át a vágyerő, és a bátor tett által nyílik meg a lehetőség az újrakezdésre.

Mikor mindnyájan együtt voltak már, s alaposan ki is örvendezték magukat, azt mondta a kecskemama:

– Menjetek, keressetek jó nagy köveket! Belevarrjuk ennek a tűzre való állatnak a hasába, amíg alszik!

A gidák egész halom követ hordtak össze, aztán nekifogtak, s annyit tömtek az ordasba, amennyi csak belefért. Mikor a rakodással elkészültek, kecskemama sietve összevarrta a farkas irháját. Észre se vette a gonosz, olyan mélyen aludt, meg se moccant közben.

Késő délutánig horkolt, akkor elfordult az árnyék, rásütött a lemenő nap és fölébresztette. A lemenő Nap felébreszti, tehát a tudatlanság állapotában érzékennyé lesz.

Ásított egy nagyot a koma, aztán föltápászkodott, hogy igyék egyet a kútnál, mert rettenetesen megszomjazott.

– Úszni akarnak a gidák! – mormolta kedélyesen. Csak azt nem értette, hogy lehet ilyen átkozottul nehéz az a hat gyenge csontú gidácska. Lépett egyet-kettőt, imbolyogva, mint a részeg; a kövek meg összekocódtak, zörögni kezdtek a hasában.

Mi csörög, mi zörög?

A hasamban mi görög?

Azt hittem, hat gidát nyeltem,

mégis csak kő kocog bennem. . .

- dünnyögte bosszúsan, s alig várta, hogy egy jót kortyolgasson a jéghideg vízből. Áthajolt a káván, s abban a pillanatban a sok kő mind előrelódult a hasában. Ez az ötödik, a büszkeségből azonosságot láttató bölcsesség hiánya, mely az elkövetett tettek által homályosítja, torzítja a tapasztalásokat.

Fejest bukott a kútba, és szánalmasan belefulladt. A másik változatban patak szerepel. Mindkettőt helyesnek vélem, mert a patak utal a folytonos változásra, amíg a kút fekete körébe zuhanó farkas jelképezi, hogy önmaga állapotába nem tud megmaradni semmi sem. Az új Hold új holttá válik nyelvünk csodás bölcsességében. A halál pediglen táplálja az életet örökkön-örökké.

A gidák a sövény mögül lesték, mi történik. Mikor az ordas eltűnt a kútban, nagy vidáman előszaladtak, körbe fogództak, nótára gyújtottak, azt énekelték:

Kellett neked kecskegida?

Odalettél, farkas koma!

És örömükben anyjukkal együtt körültáncolták a kutat.

Körtáncuk a régi, a halott tiszteletének, és az új születésének szól. Körbe fogództak, így bizonyítva, hogy ők egyek, ők az örökkön változó tükre az örökkön változatlan Fénynek.

 

Áldás-OM

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.